Út Bostonba

A Runner's World szerint a Boston maraton a maratonfutás Superbowlja. 2011-ben, két évvel ezelőtt április harmadik hétfőjén, mikor befordultam a Boylston Streetre az utolsó pár száz méterre, úgy éreztem magam, mint mikor egy focista a Camp Nou gyepére lép.  Fantasztikus érzés volt. Folyamatosan  "Köszönöm", "Thank you, Boston", "Thank you, Massachusetts" kiabáltam a nézőknek, akik visszaintegettek, buzdítottak.  Örömkönnyel volt tele a szemem, hogy egy álmom vált valóra. Olvastam valahol, hogy kevés helyen lehet annyi boldog arcot látni, mint egy maraton céljában.

Tegnap este óta ismét könnyes a szemem, de ezúttal a gyász miatt. Mikor a CNN-en láttam a robbantás videóját, tudtam, hogy nagy a baj. Ezen a részen a nézők többméteres tömött sorokban állnak, szeretteiket, barátaikat szeretnénk célba érkezni látni, fotót, videót készíteni. És ott áll a sok-sok gyermek, akik számára édesanyjuk, édesapjuk a legnagyobb hős a Világon abban a pillanatban. Egy héttel ezelőtt Milánóban ugyanígy várt családom. Aztán jön két robbanás, és mindennek vége. A legboldogabb helyből rémálom lesz, és valami végleg elveszett.

Az utcai (maraton)futás legnagyobb erénye, hogy bárki résztvevőjévé válhat, akár futóként, akár nézőként. Ez nem egy stadion, ahol beléptetést, csomagellenőrzést lehet bevezetni. A bostoni rendőrfőnök nagyon pontosan megfogalmazta, hogy szinte lehetetlen kiszűrni a rosszakarókat, hiszen nagy a tömeg, mindenki hátizsákot, csomagot cipel. Ezután minden versenyszervezőnek megoldást kell  találnia a biztonságra, de a versenyek hangulatára ez ki fog hatni, az biztos.

Ma, azonban, egész nap nem tudok másra gondolni, minthogy őszintén együtt érzek azokkal, akik elvesztették családtagjukat, gyermeküket, vagy akik egész életükre megsérültek.