Úgy szerettem volna valami másról írni. Arról, hogy hétközben milyen örömöt okozott ismét a futás, arról, hogy szombaton több, mint 19 km-t futottam, és hullafáradtan érkeztem haza. Arról, hogy két hét alatt 100km jött össze és 3 kilóval vagyok kevesebb.

Vasárnap este kimentem két szigetkört futni, már  este a sötétben. Az első körben, az Árpád-híd után, a pesti oldal a sötét helyén ballábam alá került egy toboz, és ismét aláfordult a múltkor sérült bokám. Rögtön éreztem, hogy baj van, még megpróbáltam továbbfutni, de pár lépés után már éreztem, hogy fel kell adnom. Mikor egy világosabb helyre értem, megnéztem a bokámat, már teniszlabda méretűre dagadt. Nem volt mást tenni, hazataxiztam, majd este irány a Szent János Kórház. Hál' Istennek, most sem szakadtak el a bokaszalagjaim, de hat hétre ismét vége a futásnak.

Nagyon el vagyok keseredve. Már nagyon jól éreztem magam, újra kicsattantam a motivációtól. Nagyon fog hiányozni ez a hat hét. Pontosan arra lett volna jó, hogy viszonylag még kellemes időben vissza tudjak szokni a komoly edzéshez. Decemberben ez már nehezebb lesz, ráadásul olyankor már egy  megfázás is könnyen összeszedhető. Ráadásul, hat héttel kevesebb is lesz hátra a versenyig.

Ami még jobban aggaszt, hogy ilyen aláfordulás  már eddig is többször előfordult velem, de komolyabb baj, csak augusztusban és most történt. Mi lesz, ha közvetlenül egy verseny előtt történik meg?!  Sötét  helyen minden esetre már nem futok, télen egyébként is a belső körre szoktam áttérni.

Még egy dologról szeretnék írni. Mikor megtörtént a baj, jó ideig a földöm feküdtem, míg  megállt valaki segíteni. Pedig, jópáran elfutottam mellettem, sőt volt, aki még ki is került,  volt aki átugrott rajtam. No comment! Innen is szeretném megköszönni a segítséget, annak a két fiatal hölgynek és úrnak, aki segítségemre siettek, és annak a srácnak is, akiről csak annyit tudok, hogy androidos telefonja van, és kölcsönadta mobilját, hogy felhívjam a feleségemet.